1.

Leste, leste a bogár a hernyót. - Jaj, gyilkos! ­ kiáltotta a hernyó s roncsolt teste már ott vonaglott a mohó állkapcák között. Leste, leste a madár a bogarat. - Jaj gyilkos! - fuldoklott a bogár s már zuhant alá az ádáz gyomorba. Ugrott a róka a megbújt madárra. - Jaj, gyilkos! - szökött ki a vér és a vád s utolsót verdestek a szárnyak. Dördült a puska az ember kezében. Buggyant a vér a róka nyakán. Felhempergett, elnedvesüIt szemeibe mégegyszer benézte az erdőt. - Jaj, gyilkos! - nyögte halkan és meghalt. Leste, leste a kereskedő a vadászt, hogy éhfalatért elcsalja a drága bőrt. - Oh, a gyilkos! Jaj, jaj, gyermekeim! - sírt a vadász és futott az éhező családhoz. Szerte a világon fényes, aranyos - márvány termekben nagyságos, méltóságos, kegyelmes képviselők, erős rugóra járó nekikvaló törvényeket állítottak fel. - Jaj, nem bírjuk, jaj, a gyilkosok! - Kiáltották a megcsapdázott kereskedők, parasztok, munkások és katonák. És vér buggyant mindenütt és nyelt a halál. És fenn: a hernyók, a bogarak, a madarak, a rókák, a vadászok, a kereskedők, parasztok, munkások és katonák fölött leste, leste a rettenetes Isten a világot. - Te bűnt tettél, te félre ficamodtál, te nem imádtál, - dörgött és bosszult. És nyomorúság, fekély, szerelem, szifilisz, világtörténelem hullott, özönös ítéletben a világra.

- Oh Isten, Isten! - jajgatott vén könyörgéssel a világ. És mindenütt, földben és föld fölött s a vizek végtelen mozgásában: csira csirát fojtott, gyökér gyökeret mart, élet életet túrt ki. Minden pillanatban új vér kibuggyanása sikoltotta: - jaj, jaj, gyilkos! És együtt ez a végtelen fojtogatás nászt zengő csodaszép világ: tavasz volt. Az egyetemes marcangolást, a hullák zuhatagát eltakarta a csók. A milliárd jaj és gyilkos kiáltás a születés forró indulóját adták össze.

- Milyen áldott szép tavaszt adott a jó Isten, ­ mondta Kakas István.

- Bumm! - döngött a lezuhant hordó.

- Jaj! - hörgött Kakas. István.

Már nem volt áldott a tavasz Kakas Istvánnak. Már nem volt tavasz neki és nem volt Kakas István a tavasznak. Öten dolgoztak a jegyző úr pincéjében, öt monostor apáti paraszt. Dajkálták, instálták, új pólyába csalták át a tavaszi változáskor a bor titokzatos lelkét. Nagy pincéje van a monostorapáti jegyzőnek, egész Tapolcáig nincs olyan másnak. Két szép sorban, emeletre vannak rakva a hordók a pince hosszában. Tele a föld megszárnyasító jókedvéveI. Olyan dicsőséges szép pince, hogy a tisztelendő úr, ha vendégségben iszik a jegyzőnél, sohasem mulasztja el a kövérkés boldog sóhajtást: - Milyen szép pince ez. Mégis csak jó az Isten, jegyző uram. - Most aztán a felső sorból valahogy leszabadult egy rengeteg hordó. Ki lökte meg? A föld keze? A világ keze? Isten keze? A hordó rázuhant Kakas Istvánra, aki térden állva az alatta levő hordóval bajoskodott. Földhöz zúzta a fejét és a mellét s már csak vér volt és összeroncsolt emberhús. A hordó is szétroppant, több. Dongája kiugrott. A dicsőséges pincében folyt az olcsó vér és a drága bor.

- Tudtam, hogy ma fog történni valami! Amint ma reggel kitettem a lábam a házból, hát nem velem szembe jön az a boszorkány Kis Tóth Istvánné és két üres kondér van a két kezében! - kiáltotta Cseh Antal, aki a legokosabb paraszt volt a faluban.

- A bor üti meg, pedig hogy szerette a bort szegény, - mondta szeliden Birkás Mihály.

Sánta Ferenc a pince ajtajához futott, kezét szájához tette, úgy kiáltott ki a jegyzőnek, aki a szőlőt kapáló asszonyok közt igazgatott:

- Tekintetes jegyző úr! Kerüljön be egy kicsit!

- Mi bajod van ? - türelmetlenkedett vissza a jegyző.

- Az egyik hordóval vóna egy kis baj, - kényszergett Sánta Ferenc.

- Az istenteket! sohasem ügyeltek a máséra, ­kiáltott a jegyző és vörös lett, mint a főtt cékla. Nagy kövér testével haragosan loholt a pince felé.

- Mari, te, jobban húzd fel a földet a körül a tő körül, hogy a rosszseb álljon a kezedbe! - kiáltotta vissza a pince ajtajából.

Nagy szuszogva berontott a pincébe. Látja a nagy esetet:

- És éppen a kilencszáztizenhetes borom! Ez az egyetlenegy hordó volt belőle. Még a veszprémi püspöknek sincs ilyen. - És káromkodott egy kacskaringós nagyot.

Aztán megérintette lábával a földhöz gyilkolt embert:

- Hát ez melyik volt?

Szétnézett a parasztokon s máris bölcsebb lett tőle:

- Bíz ez Kakas István. Na, Legalább ezért nem óbégat a felesége. Az istenit a fejeteknek, vigyázzatok ezekre a hordókra, nem a ti borotok van benne. Na nézd, te, Antal, te vagy az a híres okos, és né, hogy tettétek oda azt a hordót.

Odament egy másik hordóhoz, nagy keserves duzzogással igazított egyet rajta. A hordó bepiszkolta a kabátját, nagy gonddal letisztogatta. Újból felméltatlankodott:

- És ennek éppen az én pincémben kellett történnie. A fene egye meg a dolgát. Minden héten háromszor volt tökrészeg, kitörhette volna máshol a nyakát. Most aztán az egész falu jajgatni fog, hogy a jegyző hordója ölte meg. Mert ismerlek benneteket.

- Bizony, Kakas koma nagyon szerette a tütüt ­ mondta Cseh Antal, hogy a jegyző lelkiismeretén

könnyítsen egyet. És hogy megmutassa, hogy ő nem a halott pártján van.

A végzet-szag valahogy kijött a pincéből. Napon át, tavaszon át megütötte a szíveket. A napnak daloló kapás fehérnépek beszállingóztak a pince hűvösébe. Most már áradt, dagadt a halál a lezúzott parasztból s fekete buborékokat vert a szíveken:

- Jaj, mi lesz a szegény Annussal s azzal a kis árvával!

- Ki hitte volna, pedig ma reggel még az én pálinkámból is kért.

- Jaj, édes Jézusom, micsoda ocsmány lett szegény!

Most már a jegyzőt is meglúdbőrözte a tragédia. Valamit mégis csak kell kezdeni. Nem rothadhat a szerencsétlen itt a pincéje földjébe. A szőlő felső szélén már kezdődött az erdő. Hatalmas ágakat vágatott, letisztíttatta őket, gyenge lombvánkost rakatott rájuk, rátették a megrongyolt holtat. Az elárnyékosodott parasztok, a siránkozó nők s a bosszankodó úr vitték az összeroncsolt embert a sugárzó falu felé.